Tánctörténet

Lovagkor és reneszánsz:

Némi túlzással azt állíthatnánk, hogy a reneszánsz az európai történelem legtáncosabb korszaka volt. A tánc a reneszánsz aktivitás és test kultuszának egyik fő szimbóluma lett. Az új tánckultúra kialakításához és terjesztéséhez már tanult szakemberekre is szükség volt. Az első táncmester, akinek munkájáról írásos emlék is fennmaradt az olasz Domenico de Ferrara. Ő már nem vándormulattató, hanem humanista műveltségű mesterember.

Az 1300 - 1450 közötti másfél évszázad szerte Európában az egyházi művészetek virágzását, az udvari művészetek további önállósodását és a városi kultúra igazi kibontakozását hozta. Magyarországon a városi fejlődés megkésettsége, és a főúri udvarok csekély száma miatt e fejlődés sajátosan kelet - európai módon zajlott le és szorosan kötődött a királyi udvarhoz.

A kora reneszánsz idején Magyarország táncélete a nyugat - európaihoz hasonlóan mozgalmas, de az eddig feltárt források még mindig csak a táncolás tényéről, esetenként a táncosok nevéről tudósítanak. Még Itáliában fennmaradtak olyan tánckönyvek, melyekben az akkor járt olasz táncok és azok zenéjének részletes leírása is megtalálható, addig hasonló könyvek, melyek magyar vonatkozásokat örökítették volna meg sajnos nem maradtak ránk. Megbízható források nélkül meg kell elégednünk a korabeli krónikák, történeti művek, követjelentések, naplók, szűkszavú megjegyzéseivel, s a gyéren felbukkanó táncábrázolásokkal. E források megemlítik a Magyarországon járt olasz táncot, a sövénytánc néven járt füzértáncot, a tüzes német táncot, az álarcos táncot, a facipőben járt botos táncot, az egyszerű körtáncot, a forgó páros táncot, a harci táncot, a hajdútáncot és a kardtáncot.

A korabeli udvari táncokról e korban Mátyás király messze földön híres reneszánsz udvarából maradt ránk a legtöbb emlék. Ezek többségét Antonio Bonfininek, Mátyás király udvari történetírójának köszönhetjük, aki maga is tánckedvelő, reneszánsz ember volt. Tőle tudjuk, hogy Mátyás királlyá választásakor a budai nép táncra perdült. Mátyás hadakozás közben is szívesen szórakozott, például Boroszló ostroma idején (1474) is táncmulatságra hívta a város és az ostromló cseh-lengyel sereg előkelőit. Bonfini szerint a magyarok naponta támadták a királyt, hogy az adókból befolyó pénzt haszontalanságokra, fényűző ünnepségekre fordítja. Ezért Beatrixot hibáztatták, aki hitelt is adhatott a panaszokra. Itáliai kapcsolatait ismerve feltételezhetjük, hogy az ő révén Domenico de Ferrara gyűjteményében szereplő táncok is eljuthattak Magyarországra.

II. Lajos király és Mária királyné is táncszerető emberek voltak. Gyermekkoruktól kezdve mindketten hozzászoktak a pompás udvari rendezvényekhez, amelyekhez később felnőttként is igyekeztek ragaszkodni. Brandenburgi György őrgróf (II. Lajos király unokabátyja és nevelője) írta egy fennmaradt levélben a brandenburgi kancellárnak, hogy rendkívül jót farsangolt és táncolt a különben szörnyen szegény II. Lajos király udvarában, aki maga is vígan járta a táncot. Itt kell megemlítenünk azt a farsangi fegyveres és álarcos táncot, amelyet Zsigmond herceg (Jagelló Ulászló király öccse) jegyzett fel budai sáfránykönyvébe. Eszerint farsang utóján a budai iskolás diákok kardtáncot mutattak be neki szálláshelyén. Ugyanaznap álarcos bolondok jelentek meg lóval, majd ők is kardtáncot jártak előtte, amiért jutalmat kaptak.

A lassan kibontakozó korabeli magyar nyelvű irodalom és költészet termékei között örömmel fedezhetünk fel olyan sorokat, amelyek a táncról szólnak. Az első az 1505-ből való körmöcbányai táncszó, amelyet a nyelv és az irodalomtudomány, és a tánctudomány is egyformán számon tart. A második Apáti Ferenc Cantilenájának szatirikus hangvételű sorai a jámborságot színlelő leányokról 1526-ból. A Sándor-kódexben, amelyet a Margit-szigeti kolostor apácái készítettek is gyönyörű sorokat olvashatunk a szentek táncáról a mennyben.

A harci táncok divatja a 15-16. század folyamán tovább tartott és új lendületet vett a törökkel folytatott küzdelmek során. Három példát említek meg, amelyek mindegyike sajátos és Európa középső, ill. nyugati felén már különlegesnek számító eset. Az első 1456-ban Nándorfehérvár ostromakor történt. Giovanni da Tagliacozzo ferences barát, Kapisztránói János olasz kísérőjének feljegyzéséből tudjuk, hogy Kapisztránói parancsára a várvédők a török szeme láttára rendeztek táncos mulattságot. A másik eset az 1479. évi kenyérmezei ütközet utáni győzelmi torban történt, amiről szemtanuk elbeszélése alapján Antonio Bonfini adott részletes tudósítást: A katonák vitézi énekeket énekeltek, majd a bortól felhevülve táncra perdültek. Fegyveresen járták a katonatáncot, mindent betöltött a lárma. Tetőpontjára hágott a vigadalom, s minden katona taglejtésekkel, furcsa mozdulatokkal nevetette társait. Kinizsit is táncba hívták. A kör közepére állt, felkapott egy török holtestet, de csak úgy a fogával, kezével hozzá sem nyúlt Ezután ütemesen szökdécselni kezdett vele a körben. Nevetésnél is nagyobb volt a vigadalom a herculesi tánc láttán. Tartott a vigadalom, szemüket le se hunyták az éjjel. A harmadik példa Dózsa György kivégzéséről szól. Több korabeli forrás is leírja ezt a kül9önös kegyetlenséggel végzett műveletet. Verancsics Antal korabeli visszaemlékezése szerint: A Székely Gyegynek övig ruháját lebocsáttatá, a székhez, a fához kötözteté. Az ő vitézivel toborzok táncot (alias hajdútáncot) járata, minden kerülisen a Székely Gyergy testét harapnák vala.

A középkor folyamán többször átrendeződött népesség körében a parasztság egyre inkább a hagyományos tánckultúra hordozójává válik, a nemesség pedig folyamatosan az új európai táncdivatnak hódol. A két kultúra közös vonásait mutató réteg egyre vékonyodik. Galeotto Marzio, Mátyás király itáliai könyvtárosa még elcsodálkozik azon, hogy a főnemesek és az egyszerű emberek egyformán megértik a muzsikások énekét, akik a hősök tetteit magyar anyanyelvükön a királyi asztalnál lantkísérettel énekelték meg. Az ő hazájában ez már nem volt lehetséges a nyelv és a kultúra rétegeződése miatt. Bonfini is említi, hogy az udvarban nem esett meg vecsernye katonadaloknak éneklése nélkül.

Ha ezt párhuzamba állítjuk a kenyérmezei ütközet leírásánál említett harci énekkel és táncokkal, akkor a korabeli műveltségnek is egy régies, továbbélő vonására mutathatunk rá, amely egy rögtönzött népköltészeti műfaj zenével és pantomimikus mozdulatokkal való előadását jelenti. Ehhez járulnak még az énekes és hangszeres kíséretű körtáncok, valamint a differenciálatlan műfajú ugrós - dobogós - topogós táncfajta szólóban, párosan, csoportosan, eszközzel és eszköz nélkül járt formái. Ezek alkották valószínűleg a kora reneszánsz kori magyarországi táncok sajátosságait, amelyek láttán a főnemes, a katona, ill. az egyszerű zarándok táncát magyarnak minősítették szerte Európában. Ez nem azt jelenti, hogy máshol ilyen táncok egyáltalán nem léteztek, csak Európa központi részein ezek már visszavonulóban voltak, s helyüket kezdték átadni a szabad egyéni párostáncok, a szerelmi líra kifejezőinek.

Árpád-kor:

A rendelkezésre álló gyér történeti forrás és a mai európai népek táncfolklórjának összehasonlító vizsgálata alapján Európában három nagy táncrégió különböztethető meg: a dél-kelet - európai régió, ahol az uralkodó táncfajta a lánc, ill. körtánc, és a táncalkotás csoportos módon, félig kötötten történik; a kelet - európai (ide tartoznak a magyarok), ahol az egyén kötetlen, szóló improvizatív táncok uralkodnak; s végül a nyugat - európai, ahol a teljesen kötött csoportos térformációs páros táncok alkotják a tánckészlet gerincét.

Nemzetté válásunk korábbi korszakaiban számos társadalmi mítosz keletkezett régi táncainkkal kapcsolatosan. Ezek a magyarok szilajságát, szabadságszeretetét kifejező pásztortáncokról, a magyarság keleti eredetét, pogány ősvallását bizonyító sámántáncokról, keleti méltóságunkat, lovasnemzet voltunkat jelképező férfi szóló és páros táncokról szóltak. Kevés alapunk van azonban feltételezni, hogy a honfoglaló magyarok körében ezek a táncok valóban léteztek, úgy, mint ahogy azt például a Feszty körkép áldozati táncot járó leányai vagy Izsó Miklós táncoló parasztfigurái ábrázolják.

Az Árpád - kor táncos jelenségeiről szóló hazai és külföldi források csekély számúak, szűkszavúak s ezzel együtt igen sokfélék. Ahhoz, hogy közöttük könnyebben eligazodhassunk segítségül kell hívnunk a szakrális; udvari, harci és profán tánc fogalmakat.
Elsőként vegyük szemügyre a szakrális táncot. A kereszténység korai századaiban még általános szokás volt a szent helyeken (templomban, temetőben, szentek sírhelyénél) való táncolás. A Bibliában előforduló táncos jelenetek az idők folyamán a szakrális táncok témájává váltak. A tánc a zenéhez, költészethez hasonlóan az Istenhez való közeledés eszköze volt. Általános felfogás szerint a tánc az angyalok szent foglalatossága, s a bűnös lelkek a pokolban szintén eksztatikus táncban vezekeltek bűneikért. Az idők folyamán a keresztény egyház egyre nagyobb veszélyt látott az újonnan megkeresztelt népek rituális táncaiban, amelyeknek eleinte helyet adtak az istentiszteleteken és az ünnepek idején végzett szertartásokon. A jelentősegyházak szinte mindegyikétől maradt hátra olyan emlék, amely a világi táncok tiltásáról szól.

A források alapján úgy tűnik, mire a magyarság körében a keresztény hit általános érvényűvé vált, addigra az egyház már teljesen elfordult a tánctól és egyre inkább az ördög szerzeményének tartotta. A hazai vonatkozású tánctiltó emlékeink közül érdemes megemlíteni Szent Gellért 1001 és 1004 között írott elmélkedését, amelyben kikel a papok azon rossz szokásai ellen, hogy kedvelik a vadászatot, a perlekedést és nem vetik meg a tánccal, zenéléssel, zsonglőrködéssel foglalkozó mulattatókat (jokulátorok) sem. A sorozatos tiltások miatt a táncok a középkor folyamán fokozatosan eltűntek a templomokból, azonban a szakrális és bibliai témájú táncok ábrázolásának divatja még egy ideig tovább élt.

Ennek talán legszebb árpád - kori példája Magyarországon a Monomakhosz - korona két rekeszzománc képe, amely valószínűleg Mirjam prófétanő győzelmi táncát mutatja a Vörös - tengeren való átkelés után. Sajnálatos módon a középkori illusztrált könyveink (Képes legendárium, Nekcsei Biblia, Képes Krónika) egyike sem tartalmaz szakrális, illetve bibliai táncra vonatkozó ábrázolást, ugyanakkor a 12-13.századi nyugat - európai kódexekben többször megjelenik Dávid király tánca a frigyláda előtt, a Góliátot legyőzött Dávid táncos köszöntése, és az angyalok mennyországbeli tánca.

Az udvari táncok alkotják a következő nagyobb témakört. Európa formálódó kulturális egységének egyik beszédes bizonyítéka a középkori társastánc - divat, amely nyugatról kiindulva a kontinens nagy részén elterjedt. Hátterében az európai nemesség sajátos életstílusa és kultúrája, az ún. lovagi életforma állt, amelynek a tánc is szerves részét képezte. A legelterjedtebb tánc a körtánc volt, mely eredetileg egy énekszóra járt női körtáncból és egy körben haladó, hangszeres kíséretű, sétáló páros táncból, állt. Idővel e két rész karakterében közeledett egymáshoz.

A 13. századra már nálunk is kialakult a lovagi kultúra virágzásának feltételei, a helyhez kötött királyi udvartartás, a kiegyensúlyozott hatalmi viszonyok és az intenzív nemzetközi kapcsolatok. A III. Béla és Zsigmond uralkodása közötti időben a magyar királyi udvar nagy tiszteletnek örvendett, uralkodók találkozásának színtere volt. Az uralkodók látogatásai, a családi ünnepek, koronázások, követek fogadása, nemzetközi tárgyalások feltehetően a lovagi szertartások szabályai szerint történtek, így elmaradhatatlanok voltak a bajvívások, lovagi tornák, lakomák, vadászatok, táncok és egyéb látványosságok.

A harci táncokra vonatkozó egyik 10. századi följegyzés - az Ekkehard krónikában leírt szentgalleni kaland - arról tanúskodik, hogy a kalandozó magyarok a kolostor udvarán győzelmi torhoz fogható mulatozásba kezdtek, s "csapongó jókedvvel táncoltak vezéreik előtt". Később Anonymus Gestája is többször említi a honfoglalásról írva, hogy Árpád vitézei a sikeres hódítások után lakomát tartottak. Az Attila hun király városának vélt Etzilburg (Óbuda) harc nélküli bevétele nyomán tartott 20 napos örömünnepről úgy szól, hogy saját korának lovagi pátoszával színezi át a történteket. Ezek az említések olyan pantomimikus játékot - táncot takarhatnak, amilyen az ázsiai népek folklórjában máig megtalálható. A korai harci táncokra vonatkozó csekély forrásaink ilyen módon valószínűleg széles körű, gazdag történelmi hagyomány elhalványuló elemeiként értékelhetők.

Végezetül essék szó a profán táncról. A középkori egyház profánnak minősítette mindazt, ami a megszentelt vallási élet keretein kívül esett, s nem volt összeegyeztethető a keresztény egyház hitelveivel. Ilyen módon a profán táncok sorába került a keletről hozott és az itt talált hagyományos kultúra számos eleme (hősének, rituális táncok, kultikus szertartások), valamint az ókori római, bizánci kultúrák emlékeit megidéző táncoló, éneklő, zenélő előadók tevékenysége.

Az Árpád - kori magyar köznép hagyományos táncaira források hiányában, a későbbi korok történeti forrásai és a 19-20. századi népi táncok alapján lehet következtetni. Az összehasonlító történeti és folklórkutatások alapján úgy tűnik, hogy ebben a korban a hagyományos kultúrában a tánc, a zene, a dráma, a játék ás a sport egymással szorosan összefonódva jelent meg a rítusokban, rítusokon kívül, szakrális és profán környezetben egyaránt. Az ezekből az elemekből összeálló jelenséget például Anonymus a 12-13. század fordulóján Árpád fia Zolta menyegzőjének leírásakor a ludere (játszani) szóval jelöli. Magyar nyelvű forrásokban előfordul a tombol szó is. A tánc kifejezés mint egységes, csak a ritmikus mozgásművészetet jelölő elnevezés ebben a korban volt kialakulóban Európában, s mint nemzetközi vándorszó csak a 14. század közepén jelent meg Magyarországon

Oldal: tánctörténet
εїзROCK LOVE'S TÁNC KLUB!εїз - © 2008 - 2024 - rockloves.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat